Bekövetkezett, mert így kellett lennie. Mert bármennyire is lehetetlennek bizonyult, érezni lehetett, merre irányít az élet. Mindezt pedig hihetetlen meseszerűen teszi.
Mert tényleg mintha egy mesét mondana a mindentudó nagymama: egyszer volt három fiútestvér, közülük az egyiket egy szörnyű átok következményeként tíz éves koráig árvaházból árvaházba sodorta az élet, mígnem édesanyja megszabadította a gonosz királynétól és a legjobb belátása szerint nevelte egyedül, szeretetben.
A kisfiúból később egy olyan személy cseperedett, aki hivatásából fakadóan segített az embereknek megtalálni a céljaikhoz és boldogságukhoz vezető legrövidebb utat. Sorsát – ha nevezhetjük ezt az erőt annak – minden ereje és kitartása forrásává alakította. Problémáit, nehézségeit példává gyúrta át, melyek segítségével másoknak is meg tudta tanítani, hogyan éljenek teljesebb életet. Mesterségévé vált a retorika segítségével megmutatni, hogy nem is olyan nehéz a kezünkbe venni sorsunkat.
Aztán jött a rák:
„Úgy vélem, a világ csupa rák. Az ok pedig szinte minden esetben a félelem. A csodák tanításában mindig úgy fogalmaznak, hogy csak félelem és szeretet létezik. Ami félelem, az nem lehet szeretet, és ami szeretet, az nem lehet félelem.” (Tolle-Dyer: Miért fontos, hogy rendkívüliek legyünk)
Dr. Wayne W. Dyer úgy döntött, hogy gátat szab egója tombolásának és életében a szeretetnek és a segítségnyújtásnak szenteli az összes energiáját. Le akarta győzni a rákot (és a halála okát vizsgáló orvosok megállapítása szerint le is győzte, szívroham vitte el). Jelleme szelídült, így igyekezett közelebb kerülni a Forráshoz, ahhoz a közös, nagyszerű dologhoz, aminek mindnyájan a darabkái vagyunk.
A kisfiú, aki nem hagyta, hogy a nehézségek olyan helyre vezessék, ahonnan nincs kiút, most, egy tartalmas élet végén történetével arra tanít minket, hogy mindent elérhetünk, ha szeretettel élünk. Hogy amivel körülvesszük magunkat, csak azért létezik, mert mi megteremtjük. Hogy sosem késő változni és változtatni.
Nyugodjon békében!