Kosár
Ha beüt a valóság
Sokszor megkérdezik tőlem, mi alapján választok könyvet, miért éppen ebbe vagy abba kezdek bele, miért éppen ezt vagy azt a regényt, verses kötetet emelem le a saját vagy a boltok polcairól. A válaszom mindig csak annyi, hogy egyszerűen érzem, hogy melyik könyv hív, szólít meg engem. Dr. Russ Harris - Ha beüt a valóság című (ön)segítő könyve derült égből villámcsapásként érkezett meg hozzám. Egyik nagy elsajátítani valóm ebben az életben - vagy legalábbis ebben az életszakaszomban -, hogy megtanuljak a jelenben lenni. Nagyon sokszor révedek el a múltban és veszek el a jövőben, miközben - ahogy a könyvben is szerepel - elmegy mellettem az élet.
„Nincs ráhatásunk arra, ami a jövőben történni fog. Nincs ráhatásunk arra, ami a múltban történt. Nincs ráhatásunk arra, amit mások tesznek. És végül nincs ráhatásunk a gondolatainkra és az érzéseinkre; nem létezik olyan mágikus módszer, amellyel megszüntethetjük a fájdalmas érzéseket vagy gondolatokat, hogy öröm és boldogság vehesse át a helyüket.”
A pszichológusommal sokszor beszélgetünk erről, hogy a művészi véna és empata-lét áldás és átok is egyben. Áldás, hiszen egy pillanat alatt képes vagyok komplett történeteket kitalálni, átélni és megírni. Átok, mert épp emiatt a hatalmas képzelőerő és beleérző képesség miatt nehezen maradok meg az adott pillanatban. és könnyedén ránt be egy szempillantás alatt a baljóslatú jövőképek tárháza vagy a múlt fájdalmai. Édesanyám halála, a kutyáim elvesztése, egy veszekedés, vita... A Ha beüt a valóság pedig pontosan arról szól, hogy mit tudunk tenni annak érdekében, hogy ezek mellett az érzések mellett mégis meg tudjuk élni az életet. „Emberi életet élni ugyanis azt jelenti, hogy megtapasztaljuk az emberi érzések teljes skáláját – nem csak azokat, amelyek kellemesek.”
A könyv három részre tagolódik: Átcsoportosítás, Újjáépítés, Újratöltés. Mire a három rész végére érünk, megtanuljuk, elsajátítjuk az ACT szemléletmódját, melynek segítségével könnyebben tudjuk kezelni a veszteségeinket, fájdalmainkat. Az Átcsoportosítás során segítséget kapunk ahhoz, hogyan tudunk szembenézni a minket ért tragédiával, az így keletkezett érzéseinkkel, és miként vagyunk képesek újra gondoskodni magunkról. Az Újjáépítés fejezeteiben megkapjuk a mentőövet ahhoz, hogy a szétesett – vagy annak vélt – életünket újra összerakjuk, felépítsük. Az Újratöltésben pedig megtanulunk örülni annak, amink van, és képesek leszünk újra lendületet szerezni ahhoz, hogy a lehető legteljesebb életet éljük.
Az 1. fejezetben rögtön választ kaptam egy számomra régóta kutatott kérdésre. Tisztában voltam vele, hogy ha az elmém veszélyt (lehet az fizikai, pl. ha megtámadnak, balesetnél, de gondolhatunk akár egy verbális, „szóbeli támadásra” vitára, vádaskodásra) észlel, akkor arra két módon reagál: üss vagy fuss. Azt azonban nem értettem, hogy nálam sokszor ezek közül egyik sem történik meg, hanem egyszerűen kikapcsol, lefagy az agyam. Bizony, létezik ez a reakció. „Üss vagy fuss vagy fagyj le”! Ilyenkor a bolygóideg lebénítja az izmokat és az érzések is kikapcsolnak. Ez is a túlélés egyik módszere, ami akár egy szeretett személy elvesztésekor is megjelenhet, sőt az utána következő gyászidőszakban bármikor.
A könyv első fejezeteiben Dr. Harris megismertet minket önmagunkkal: ne ostorozzuk magunkat amiatt, hogy vannak érzéseink. Szemléletes példában tárja elénk, hogy az elménk valójában értünk dolgozik, még akkor is, ha a múltbéli rettenetes, szomorú, veszteségekkel teli eseményeket idézi fel újra és újra. Az elménk nem az ellenségünk még akkor sem, ha az adott helyzetben annak tekintjük. Elénk sodorja ezeket a drasztikus átélt eseményeket, érzéseket, érzeteket, hogy tanuljunk belőlük, hogy megóvjon minket attól, hogy ismételten elkövessünk egy ostobaságot, hogy segítsen ezáltal is lecsillapítani a lelkünket, holott sajnos pont az ellenkezőjét éri el vele.
A 4. fejezet címe a Hagyj fel a küzdelemmel pontosan erről szól. Felesleges hadakozni az elménkkel, a gondolatainkkal. Gyakorlatok során vezet minket keresztül addig a pontig, míg megtanuljuk, hogy hogyan vagyunk képesek az adott érzésnek – legyen az gyász, fájdalom, harag, keserűség – és a hozzá kapcsolódó gondolatnak teret teremteni. Fogja a kezünket, miközben megtanít arra, hogyan alkalmazzuk a mindennapokban az ACE-képletet (elismerés, összekapcsolódás, a figyelem lekötése) és általa felismerjük az érzést, nevet adjunk neki pl. „A szomorúság érzése él bennem.”
Rövid légzőgyakorlattal segíti a testünket az összpontosításra, majd nyit meg minket újra a külvilág felé. Megtanít „horgonyt dobni”, ami számomra egy olyan újszerű és jól működő technika, hogy a könyv elolvasása óta nap, mint alkalmazom. A feladatok során megtanulunk címet adni a gondolatainknak, ezáltal is segítve a tőlük való eltávolodást, gyengítve az erejüket, vagyis „leakadunk a horogról”. Pl. Ez most a „Nem vagyok elég jó történet.”
Segít abban, hogy ezeket a történeteket egy kisgyermek kíváncsiságával figyeljük meg, nézegessük, ízlelgessük, mígnem rádöbbennünk, hogy ezek csak szavak, képek, érzetek, amik valamire fel akarják hívni a figyelmünket, pl. fel akarja hívni a figyelmünket arra, hogy ki vagy mi az igazán fontos számunkra, valamilyen személyiségvonást akar kibontakoztatni bennünk, vagy fel akar készíteni minket egy jövőbeni veszélyre? Minél inkább vizsgálgatjuk, annál inkább súlytalanná válik.
„Amikor horgonyt dobunk, leakadunk a nemkívánatos történetek horgáról, teret teremtünk a bonyolult érzelmeknek, rugalmasan reagálunk a tapasztalatainkra, odafigyelünk arra, ami történik és mindezt nyitottan, kíváncsian tesszük, a mindfulnesst gyakoroljuk.”
A 8. Élni és élni hagyni fejezetben egy remek légzőgyakorlat és a hozzá tartozó magyarázat által meg tudtam barátkozni egy számomra már kellemetlenné és elcsépeltté vált kifejezéssel: engedd el. Dr. Harris remekül megfogalmazta, hogy abbahagyjuk a küzdelmet, felhagyunk a harccal és elfogadjuk a valóságot olyannak, amilyen. Nem sepri véka alá, teszi komolytalanná az ember érzéseit, vágyait, egyszerűen csak elfogadhatóvá teszi őket.
A szerző többször is leírja, tudatosítja az olvasóban, bennünk, hogy nincs azzal semmi baj, ha egy gyakorlatot nem tudunk megcsinálni, esetleg kellemetlenséget okoz nekünk. Sőt! Bíztat arra, hogy a gyakorlatokat a magunk képére, szájízére formáljuk, hogy minél inkább egyszerűbb és kézenfekvőbb legyen a mindennapi életbe beépíteni és bármikor előhúzni. Számomra kifejezetten megnyugtató volt, hogy elismerte önnön hibáit is, hogy ő is csak ember és neki sem sikerül mindig megőrizni a hidegvérét, megmaradnia a jelenben és bizony nem mindig lát ki a ködből.
A 12. Amikor fájdalmat okoznak az emlékek fejezetben ötleteket ad arra vonatkozóan, miként tudunk létrehozni egy szertartást annak érdekében, hogy az átélt veszteséget (haláleset, munkahely elvesztése, szakítás stb.), miként tudjuk elfogadni. Itt is kiemelten fontosnak tartja, hogy megengedjük magunknak az érzéseinket, hagyjuk, hogy emlékezzünk.
A 16. fejezetben, melynek A neheztelés börtönében a címe, külön részt szentel a megbocsátásnak önmagunkkal szemben, melyben a horgony dobás és a szeretettel fordulás önmagunk felé ismét fontos szerepet kapnak. Fontos tanulsága a könyvnek, hogy milyen nagy szerepet játszik az ember életében az, hogy képes-e önmagát szeretni, önmagát elfogadni olyannak, amilyen. Embernek. Sebezhetőnek.
Hálás vagyok a könyvnek és a szerzőnek is, mert a gyakorlatai könnyen elvégezhetők, nem kell hozzá semmi önmagunkon és az elménken kívül és valóban hatásosak. Az elmúlt napokban folyamatosan elővettem az itt tanult technikákat és tényleg segítettek abban, hogy mikor a gyerekeimmel játszottam ne „akadjak egy múltbéli gondolat horgára”, hanem meg tudjam élni teljes valómban a velük töltött önfeledt pillanatokat. Amikor azonban ez nem sikerült – mert bizony erre is volt példa -, akkor végre nem ostoroztam önmagam, hanem egyszerűen tovább haladtam. Vannak könyvek, amik jók, amik hasznosak és vannak, amiket kötelezővé tennék. Ez az utóbbiak közé tartozik.
Azt pedig különösen élveztem, hogy a könyvben feltüntetett honlapon meghallgathatók a gyakorlatok – angol nyelv ismerete szükséges hozzá -, ezáltal még könnyebb elvégezni őket. Szeretettel ajánlom azoknak, akik hozzám hasonlóan kóborló képzelőerővel, folyton zakatoló elmével vannak megáldva, azoknak, akik elveszítettek valakit vagy valamit (akár az egészségüket) és azoknak is, akik egyszerűen csak belül érzik, hogy szükségük van erre a könyvre. Nem fognak csalódni.