Kosár
A gyógyulás szelencéje
Ép testben ép lélek – napjainkra ismét előtérbe került ez a több ezer éves megállapítás, amely korunkban talán még hangsúlyosabb fordított megközelítéssel, nevezetesen hogy az ép testhez elsősorban ép lélek szükségeltetik.
A lélek azonban nehezen megfogható szubsztancia, épségének megbomlását éppen az ennek hatására keletkező testi és viselkedésbeli tünetek, zavarok adják hírül. Lelkünk átvitten üzen nekünk az élet minden pillanatában, akár a saját látásmódunkat híven tükröző világ és embertársaink által, akár betegségeinken keresztül. Nem véletlen, hogy az orvostudomány egyre több kórt tart pszichoszomatikusnak, azaz lelki eredetűnek. A betegségek a testen mutatkoznak meg, de a lélek zavarairól tanúskodnak. A betegség tünete abban segít, hogy végre a beteg tudatába kerüljön az, amivel addig nem akart szembenézni, amit nem akart tudatosítani.
A betegségek értelmezése roppant bonyolult feladatnak tűnhet, hiszen a tünetek rendkívül sokfélék és összetettek. Bármennyire összetett is azonban egy tünet vagy egy betegség megnyilvánulása, végül mindig visszavezethető néhány alapvető tulajdonságra, amely összefonódik az emberi élettel, az élet értelmével. A bonyolult összefüggések mögött mindig egyszerű rendező elvek húzódnak meg. E rendező elvek leképezésének, összefüggéseik vizsgálatának egyik tudománya az asztrológia, amely orvosi vonatkozásban is hasznos segítséget nyújthat – és nyújtott is az emberiség történetében mindig, évezredeken át, az ókori magas kultúrák csillagfejtő orvos-papjaitól a középkor nagy orvostudorán, Paracelsuson át a múlt század korszakalkotó munkásságú lélekbúváráig, Carl Gustav Jungig.
A kórképek lelki hátterének felismeréséhez és megértéséhez természetesen jókora bátorság és őszinteség is kell, hiszen amivel ilyenkor szembetaláljuk magunkat, az nem egy kórokozók vagy járványkeltő összeesküvők alakjában megjelenő külső ellenség, hanem saját személyiségünk, saját énünk, avagy egónk, minden hiányosságával, trükkjével és jellemhibájával együtt. Ezzel pedig senki sem szembesül szívesen. Sokaknak talán még a testi gyötrelmeket is könnyebb elszenvedni, mint az önmagukkal való szembenézés kellemetlenségeit. Ugyanis „ez a fajta szemlélet elveszi annak a lehetőségét, hogy másokra vetítsük ki problémáink, gondjaink okait. Megszünteti tehát a projekció (kivetítés) lehetőségét, mert bizonyos értelemben szembesít minket azzal a ténnyel, hogy mindennek bennünk van a kiinduló oka, és mindaz, ami kívülről megjelenik, a mi lelkünk tükre, és ezért ez a külvilág: tükör. Nagyon nehéz ezt elfogadni azért is, mert a betegség és a tünet – a betegségbe menekülés – hasznos, még akkor is, ha sokszor fájdalommal és kellemetlenségekkel jár, ám ez leplez egy elkerülő magatartást is. Elkerülünk valamit, amivel nem akarunk találkozni” – írja Kalo Jenő, az orvosi asztrológia jeles szakértője és művelője nagy sikerű könyvében.
A tükör természetesen az élet minden területén jelen van, kézenfekvő tehát inkább az a kérdés volna, hogyan tudunk ettől mégis eltekinteni, hogyan tudjuk a napnál is világosabb jelzéseket figyelmen kívül hagyni, vagy éppen csak másokon, a többi emberen felismerni. Mert mások lelkének boncolgatásában, sorsának kielemzésében, valljuk be, egészen jók vagyunk… Az ő szemükben a szálkát is észrevesszük, holott ami a mi szemünket szúrja, az soha nem a más szemében lévő szálka, ugyebár.
A legalapvetőbb gondok, és az ezekre utaló legalapvetőbb jelzések mindenkinek az életében felismerhetők, és általában az élet minden területére kihatnak. Testileg mind a négy alapfunkcióban, tehát a táplálkozásban, a légzésben, a keringésben és a kiválasztásban is tetten érhető, általánosan elterjedt kisebb-nagyobb problémák ezek, amelyekkel úgyszólván „civilizációs betegségekként” élünk együtt anélkül, hogy a mai fejlett gyógyszeriparnak bármelyikre is sikerült volna a csillapítószereken kívül igazán hathatós gyógyírt találnia.
E tünetek lelki hátterére gyakran szólásaink, szófordulataink is rávilágítanak, vagyis tulajdonképpen köztudomásúak, valamiért mégsem szeretünk tudomást venni róluk. Ahelyett, hogy tudatosítanánk, mi fáj, és főként hogy miért, inkább eltussoljuk a bajt, és bekapunk egy-két tablettát. Mert egyszerűbbnek látszik egy torokgyulladással járó náthára hivatkozva meg sem szólalni, csak köhögni, vagy éppen távol maradni valakitől-valakitől, mint őszintén megmondani, hogy torkig vagyunk a problémás helyzettel, vagy képtelenek vagyunk továbbra is egy levegőt szívni az illetővel. Azt hisszük, kevesebb kellemetlenséggel jár szedni a magas vérnyomásra felírt pirulákat, és közben „nyomáskényszerre” hivatkozni, mint bevallani magunknak, hogy kényszeres hajszánkkal tulajdonképpen csak egy kis elismerést akarunk kicsikarni a külvilágtól – ha már saját magunktól vészes „időhiányunk” és tornyosuló „feladataink” miatt ezt nem kapjuk meg. Dühünket inkább epekőbe zárjuk, nehogy epés megjegyzés formájában törjön elő belőlünk, pedig ezzel a kezdeményezés energiáját is elfojtjuk, amely segíthetne kiszabadulni a szorongató helyzetből. Allergiásak vagyunk, szinte már mindenre, mert türelmünk (saját magunkkal szemben is!) a végét járja, és ingerültségünk sosem látott méreteket ölt. Ha felmegy a pumpa bennünk, de nem merjük vállalni az összeütközést, megfájdul a fejünk. Emésztjük magunkat, mert nem merünk, vagy nem tudunk érvényesülni, és máris kész a gyomorfekély. Megkülönböztetett figyelemre, szeretetre és energiára vágyunk, amelyet cukorbetegséggel próbálunk meg kicsikarni környezetünkből.
A sort tetszés szerint bármeddig folytathatnánk, a tanulság mégis ugyanaz maradna: betegségeink azt jelentik, hogy elveszítettük egész-ségünket, mert nem a saját utunkat járjuk, vagy azon megtorpantunk, zsákutcába jutottunk, és ilyenkor egyetlen és legsürgetőbb feladatunk, hogy mielőbb újra magunkra találjunk.
Írta: Makra Júlia
Ajánlott könyvek: