Bárcsak 20 évesen tudtam volna mindezt!

A könyv rengeteg esettanulmányon és sztorin keresztül mutatja be azt, hogy mi van akkor, ha valami/valaki rákényszerít arra, hogy ledöntsd a falakat, vagy éppen átugord a saját korlátaidat. Meglepően szórakoztató olvasni azt, miként oldanak meg feladatokat emberek, méghozzá olyan feladatokat, amire elsőnek mindenki azt mondaná, hogy “lehetetlen”. Aztán kiderül, hogy a lehetetlen valójában csak azt jelenti, hogy “félek belevágni, mert mi lesz, ha nem sikerül”. Ez a félsz az, ami a legtöbb embert egy helyben topogásra kényszeríti. Emiatt van az, hogy nem próbálkozunk, hogy az ötleteinket szép lassan elfelejtjük, mert mi van, ha az az ötlet nem működik.

Én már sokszor feszegettem a határaimat, és törtem át a saját falaimat, de még én is tudom, hogy nem elégszer. Amúgy pont a blog volt az, ami az első önbizalomfröccsöt adta. Tudtam, hogy szeretek írni és szeretek olvasni, így adta magát a könyves blog. Aztán adta magát, hogy megkeresek kiadókat, hogy adnának-e könyvet, cserébe írok a könyvről recenziót. De el kellett telnie egy évnek, hogy egyáltalán merjek kérni.

Aztán rájöttem, hogy legrosszabb esetben mégis mi történhetne? Egy kiadó sem esz meg, akikkel levelezek, szintén emberek. Legrosszabb esetben, nos, nem válaszolnak, ez esetben ugyanott vagyok, ahonnan elindultam, de legalább megpróbáltam. Aztán persze elutasíthatnak, ez egy fokkal jobb, mint az, hogy nem is válaszolnak. Persze, nem kellemes elutasítást kapni, de nem is vág földhöz, ha azt mondják “Nem vagy elég jó/kevesen követnek”, elfogadom ezt is, jogos, nem vagyok egy több ezer látogatót és követőt felmutató blog. És akkor ott van az, amikor azt írják, hogy “Oké, próbáljuk meg”, és ilyenkor érzem azt, hogy megérte írni, mert rengeteg jó könyvről maradnék úgy le, hogy nem is próbáltam meg felvenni a kapcsolatot a kiadókkal. És rengeteg olyan PR-os van, akikkel öröm levelezni, mert borzalmasan pozitívak, és szinte feltöltenek energiával, pedig nem is ismerjük igazán egymást.

Ez a könyv rávilágított arra is, hogy sokkal kezdeményezőbbnek kell lennie az embereknek. Merni kell elmondani az ötleteinket, és azt, hogy mit gondolunk dolgokról. Bele kell menni az ismeretlenbe, és csak egy kicsit ki kell kapcsolni a vészcsengőt, ami azt ordítja, ne csinálj semmit, mert jó az ami van. Ugyanis mindig van valami ami jobb. Jobbá lehet tenni az életet, az embereket, a bolygót,...mindent. De igen, ehhez kell az, hogy merjünk lépni, és az ötleteink ne a fiókba végezzék.

“Adj esélyt magadnak!”, arra, hogy jobb legyél, hogy kreatívabb lehess, és nyiss az emberek felé. Ez is fontos üzenete volt a könyvnek, hogy az esély mindenhol ott van, csak élni kell vele. Hogy igenis nem kell ódzkodni attól, hogy megszólíts embereket. Hisz legrosszabb esetben nem vesz rólad tudomást, legjobb esetben akár barátságok is szövődhetnek. Élni kell minden olyan lehetőséggel, ami szembejön veled, és nem megfutamodni semmitől sem. Veszthetsz? Persze, mindig megvan az esélye annak, hogy nem jönnek össze a dolgok, de a legtöbb esetben azzal veszted a legtöbbet, hogy nem mersz lépni. Ülsz egy helyben a kényelmes életedben, és várod, hogy a pénz, a boldogság megtaláljon, de azért a kezedet sem nyújtanád ki, hogy megfogd a lehetőséget.

Számomra tanulságos és remek olvasmány volt a könyv. Nem vagyok mindig vevő a sztorizgatásra, de itt és most élveztem az egészet. Igen, nagyon amerikai, és igen néha már-már azaz érzése az olvasónak, hogy ilyen nincs. De én bízom benne, hogy nem hazudnak a történetek, hogy a kísérletek, a feladatok megtörténtek, és hogy vannak még kreatív emberek. A mondanivaló nem csak amerikaiaknak szól, én úgy érzem Magyarországon is megfogadható tanácsok szerepelnek itt. Életszemlélet, és életfelfogás kérdése, merni kell kilépni a komfort zónánkból, mert az élet nagy része nem komfortzónán belül van :)