Boszorkánysággal a világ szörnyűségei és a hétköznapi stressz ellen

Kinyílt egy kapu

Soha nem gondoltam, hogy egyszer jelentőséget tulajdonítok majd annak, hogy milyen irányba kavargatom a reggeli teámat. És eddig babérlevelet is csak a lencsefőzelék miatt tartottam itthon. A tarot-kártyákat mindig is szépnek gondoltam, de komolyan mégsem vehettem, hiszen nem vagyok én olyan.

Ám valahol a pandémia alatt valami gyökeresen megváltozott azzal, hogy felfedeztem a manifesztáció mindennapi gyakorlásának elementáris erejét. Rájöttem, hogy ha napi szinten többször figyelmet és pozitív megerősítéseket szentelek a vágyaimnak, azzal az álmaim elérésétől függetlenül is csodát teszek a hétköznapjaimmal, önmagammal.

A manifesztációval reflektorfénybe állítom mindazt, amim van. A hála gyakorlatával kikristályosodik, mi az, amire már nem is kell vágynom, mert itt van az orrom előtt, és az is kiderül sokszor, mit kell tennem ahhoz, hogy valamit megvalósíthassak.

Nyitottam egy füzetet, amibe elkezdtem rendszeresen leírni mindazt, amiért hálás vagyok, és azt, amire vágyom. Jelenidőben, kijelentő módban. Ízlelgettem magamban, milyen érzés, mintha már az enyém lenne. És ha megtettem érte minden lehetséges lépést, már más dolgom nincs is, csak elengedni és hagyni, hogy megtörténjen úgy és akkor, ahogy és amikor annak meg kell történnie. És ha nem? Annak is oka van.

Mindennek megvan a maga helye és ideje.

Ez a szemléletváltozás egy varázslatos kaput nyitott ki az életemben.

Megtudtam magamról, hogy jóval erősebbek a megérzéseim, mint azt eddig gondoltam. Ez magabiztosságot adott, hitet önmagamban, az univerzumban, aminek én csak egy mikroszkópnyi része vagyok, és egyfajta nyitottságot, amivel addig nem rendelkeztem. Nem olyan nagyon régen még spiritualitás szó inkább pejoratív értelemben, de minimum szkeptikus tónusban hangzott el a számból, és egyáltalán nem csoda, hogy el voltam veszve. Hisz valahol mélyen úgy vágytam a megmentő varázslatra, mint egy kisgyerek az ölelésre, ha elesik.

A gyógynövény égetése, a rituálé önmagában csak a varázspálca. A mágia belőled jön. Ez meditáció, ima, nevezd bárminek, de ugyanoda visz. Még csak intuíció sem kell hozzá, ha nem akarod, ha nem hiszel az ilyesmiben. Elég, ha meggyújtasz egy füstölőt, és figyeled, ahogy táncol a füst. Ez máris varázslatos, meditatív élmény, ami kiszakít a hétköznapokból.

Nem szükséges üst, fekete macska, hosszú köröm, kristálygyűjtemény és mindenféle relikviákkal dekorált oltár.

Nincs olyan, hogy kell. Nincs nélkülözhetetlen hozzávaló.

Üst helyett bőven jó egy sima fazék, tarot-kártya helyett a sima francia pakli is megteszi, és még csak kutyulni, égetni sem kell semmit. Lehet boszorkánykodni rejtőzködve is, ha el akarod kerülni a gúnyos megjegyzéseket.

Egy tömött kávézó közepén, amikor az óramutató járásával megegyező irányba kavarom a teám, valaminek a növekedésére fókuszálok épp, mint a pénz, munkabeli lehetőségek, béke, amit csak épp szeretnék. Visszafelé kavargatva pedig valaminek a csökkenésére: ilyen lehet a stressz, betegeskedés, szorongás.

Az egész belül zajlik, átjár, próbálom teremteni, vizualizálni magamnak. És akkor ott, abban az adott pillanatban, minden a helyén van. 

De ha már itt tartunk, hogy rejtőzködő, titkos boszorkányságok, akkor mondok még párat. Ha a telefontokomban elrejtek egy cetlit, amire rárajzoltam az anyagi bőséget szimbolizáló rúnát, az is varázslat. De a gyerekeim például az olyan napokon, amikor szoronganak, a védelemrúnát szokták kérni, hogy rajzoljam a csuklójukra. Hisznek benne, biztonságot ad nekik, imádják. Van, hogy otthon babérlevélre vagy egy sima papírlapra leírom a félelmeimet, és elégetem és szélnek eresztem őket azzal a belső mantrával, hogy erre már nincs szükségem, elengedem. De van, hogy a vágyaimmal is ezt csinálom, mondom, az intuíción múlik minden. Újhold környékén megélni a sötétséget, a magamba fordulást, teliholdkor az elengedést. Bár itt meg kell jegyezzem, hogy a holdfázisokhoz kapcsolódó rituálékhoz még mindig puskáznom kell, mert nem bírom megjegyezni, mikor mit (nem) ajánlott csinálni. Nem fanatizmusról van itt szó tehát, hanem játékos, szép szokásokról, amik valami mesét csempésznek az amúgy szorongásokkal teli hétköznapjaimba.