Kosár
Empatának lenni az egocentrikusság világából
Szeretem az ellentéteket. Kétféle, látszólag ellenkező irányba ható erő. Hiszem, hogy az ellentétek dinamikája adja a fejlődéshez szükséges energiát, és hiszem, hogy a kettő egyensúlyára oda kell figyelni. Egy nemrég olvasott könyvben pont ez tetszett meg. Ez az ellentétesség: a Szenzitivitás Ereje vs a Tudatos Ego, a könyv pedig Anita Moorjani a “Szenzitivitás - Az új erő” című munkája.
Sokáig úgy gondoltam, érzékenynek lenni inkább szívás. Mindenkit érezni, mindig adni, leginkább valódi figyelmet – olyasmi ez, amit ritkán kapunk vissza, ezért nem igazán láttam előnyét ebben a világban. Sokszor nem tudtam mit kezdeni az érzékenységemmel, ami miatt nem csak megértem, de át is érzem teljes lényemmel mások hangulatait, érzéseit, energiáját. A nagyon szenzitív emberek ugyanis – velem együtt – hajlamosak háttérbe szorítani önmagukat, azért, hogy másoknak segíteni tudjanak. Akkor érezzük jól magunkat, ha a körülöttünk lévő emberek is jól érzik magukat, ennek érdekében sokszor teljesen kimerítjük az energiatartalékaikat, és akár fizikai tünetekkel járóan megbetegszünk.
Hosszú ideig kerestem, hogyan lehetne jól használni ezt az érzékenységet. Azt éreztem, hogy kimerít a tömeg, a nagyváros zsúfoltsága, a hangos zene, az erőszak látványa – akár filmen is. Mintha hiányozna egy fal vagy védőbuborék, ami megakadályozhatná, hogy minden érzés és hangulat válogatás nélkül jusson el hozzám másoktól. Amikor rátaláltam a hivatásomra, akkor coachként nagyon nagy segítség volt a beszélgetések közben, hogy szinte bele tudok helyezkedi a másik ember világába, érzem, amit érez, nem csak szavakkal kommunikálunk. De az érzékenységem a hétköznapi életemben még ezután is sokkal több gondot okozott nekem, mint örömöt.
Eleinte észre sem vettem, hogy mitől vagyok fáradt és örömtelen, de egyre inkább elkezdtem elhúzódni, elzárkózni az emberektől – és kerestem azokat a módokat, ahogyan fel tudom tölteni az energiaraktáromat. Az alkotás – írás, festés – sokat segített, de lelkifurdalásom volt amiatt, hogy magammal foglalkozom, a magam örömére alkotok. A párkapcsolatomban is nehézséget okoz, hogy meg tudjam őrizni önmagam, és emellett a belső indíttatásomnak is eleget tegyek, ami arra késztet, hogy háttérbe szorítsam magam.
A megfelelni vágyás és a konfliktuskerülés – ami minden empatára jellemző - arra kényszerített, hogy magam elé helyezzem a másik igényeit, ki nem mondott kéréseit, kívánságait is. Hiszen tipikus empataként megérzem a párom hangulatait és energiáját, anélkül, hogy beszélne róluk. Ha pedig érzem, hajlamos vagyok többet foglalkozni vele, mint önmagammal. Ha sikerül is kiállnom magamért, akkor is lelkifurdalásom van és ítélkezem önmagam felett – önzőnek és egoistának bélyegezve magam.
Aztán egyszer csak elém került egy könyv. Anita Moorjani a Szenzitivitás - Az új erő című könyve, ami megoldást kínál az empatáknak arra, hogyan ne sérüljenek, hogyan ne betegedjenek meg egy nem nekik való világban. Nagyon szemléletesen úgy fogalmaz, hogy az empatáknak van egy hatodik érzékszervük, ami az emberek többségének nincs. Mintha látóként egy olyan világban élnénk, amit a nem látók hoztak létre olyanok számára, akik szintén nem látnak. Mintha mások számára nem is lenne a valóság része, amit érzékelünk.
Sok empata elbizonytalanodik a többi ember reakciója miatt, és elhalványul a hatodik érzéke, egy falat húz maga köré, hogy sokkal kevésbé legyen sérülékeny. Anita Moorjani egy másik utat mutat meg a könyvében az empaták önvédelmére. Ez a másik megoldás abból indul ki, hogy van két ellentétesnek tűnő erő: a szenzitivitásból adódó tudatosság és a egocentrikusság. Az empaták világában az egoizmusnak mostanában nagyon rossz híre van, de az írónő ezt meg szeretné változtatni. Azt írja le a könyvében, hogy ha empataként magasan van a tudatosságunk, akkor nem az a megoldás, hogy ezt csökkentjük, hanem az, hogy az egónk erősségét növeljük. Azaz: tanuljunk meg kiállni önmagunkért, tanuljunk meg nemet mondani, ne hagyjuk, hogy lábtörlőként kezeljenek.
Az út az önszeretetnél kezdődik. Gyakran érzed magad fáradtnak? Félsz attól, hogy csalódnak benned? Hagyod, hogy kihasználjanak? Másokra szánsz időt, magadra nem? Ha igennel válaszolt, akkor ez egyértelmű jele annak, hogy jobban kell értékelned és szeretned magad! Ha valaki megbánt minket, el kell ismernünk a fájdalmat és úgy kell foglalkoznunk magunkkal, mintha a saját belső gyermekünket támogatnánk, segítenénk. Az érzelmi egyensúlyunkat kell helyrehozni, ahelyett, hogy továbbra is azzal foglalkoznánk, hogy megfeleljünk másoknak. Meg kell tudnunk magunkról, hogy magányosnak érezzük-e magunkat, van-e az életünknek értelme, élvezzük-e a napjainkat. Mert ezek a dolgok fontosabbak, mint az, hogy másoknak megfelelünk-e.
Meg kell találnunk azokat a dolgokat, amik örömmel árasztanak el és feltöltenek életenergiával. Ehhez meg kell ismernünk saját magunkat. Mindazt, amit eddig háttérbe szorítottunk, elő kell ásni, újra bízni kell a belső hangunkban. Ebben segíthet az egyedüllét, egy coach, egy könyv, vagy bármi, ami megmutatja nekünk, hogy mit szeretnénk mi valójában csinálni. Milyen zenét szeretünk, milyen tevékenységeket szeretünk végezni? Szeretünk-e szórakozni, nyaralni menni? Szeretünk-e mozogni? Mi és ki meríti ki az energiáinkat és mi tölt fel minket?
Ha pedig megtaláltuk ezeket a dolgokat, akkor töltődjünk fel általuk, lelkiismeret-furdalás nélkül. Legyünk lelkesek és szenvedélyesek, telítődjünk életörömmel, mert így tudunk segíteni másokon is. Hangolódjunk rá a transzcendens énünkre, beszélgessünk vele, hallgassuk meg. Szeressük jelenlegi önmagunkat és találjuk meg az életben minden pillanat örömét!