Harc a bennem élő nyuszival és sárkánnyal

Nyusziból sárkány – aztán újra nyuszi

Úgy érzem, a kettő egy tőről fakad, legalábbis bennem biztosan. Meg voltam áldva egy gyakran feszült, arrogáns anyával, ami belőlem eleinte a nyuszit váltotta ki, aztán lázadó tinédzserként megjelent a sárkány is – leginkább nem anyu, hanem mások felé, hiszen tőle még akkor is tartottam.  Később mások hatására visszacsendesedtem nyuszivá a hétköznapi helyzetekben: már nem rúgtam bokán azt, aki véletlenül a lábamra lépett, de komolyabb feszültség hatására simán ráborítottam az asztalt az ügyintézőre (képletesen), ha túl lassúnak és ostobának tűnt. Erősnek éreztem magam, viszont nem szerettem használni az erőmet.

Aztán szépen lassan – ahogy fejlődött az empatikus képességem – már senkit nem akartam bántani. Igazságtalan előnynek éreztem, hogy én jobban tudok bánni a szavakkal, és valahogy méltánytalannak, hogy megalázásra, megszégyenítésre használjam a verbális képességemet. Anyut életemben egyszer „győztem” le, és nem esett jól. Olyan érzés volt, mintha egy öregedő, fogatlan oroszlánnal küzdenék, én pedig erőm teljében voltam. Miféle dicsőség volt ez? Tehát újra nyuszi kezdtem lenni, ha konfliktus volt, inkább háttérbe szorítottam az igényeimet. Tehetetlennek éreztem magam, mert a bevethető tüzérségem az atombomba volt, ami teljes pusztítást végzett volna, de nekem nem ez volt a célom. De az sem, hogy mellékszereplő legyek a saját életemben.

Megismerkedtem egy pokróccal. És hozzá is mentem feleségül...

Ekkor jöttem rá, hogy extra érzékeny vagyok – spiri körökben ezt a típust empatának hívják. Érzem a szavak energiáját. Nagyon rossz hallanom, ahogy egymással beszélnek emberek, sokan használnak negatív energiájú szavakat, mondatokat. És nem csak a jelentés számít, hanem hangsúly, a mögöttes érzelmek is. A szándék, ami nagyon sokszor még a beszélőben sem tudatosul, hiszen ki szeretné bevallani, hogy jó érzés legyűrni, megalázni a másikat, mert akkor én vagyok az erősebb, a jobb.

Van aki nem attól negatív, hogy támad, hanem panaszkodik, vagy épp nem képes arra, hogy a másik álláspontját is megértse, mert nem is lát mást, csak a sajátját. Borzasztóan éreztem magam emberek között, nem volt eszközöm, arra, hogy a mindenfelől áradó negatív energiákat jól kezeljem. Elkezdtem megkedvelni a mindig mosolygós, mindig jókedvű embereket, aztán megismerkedtem egy pokróccal. És hozzá is mentem feleségül.

Szeret és végre pihenhetek, de…

Tudom, hogy szeret. Tudom, hogy mindent megtenne értem. Tényleg. És a pokrócsággal sokszor (de nem mindig) együttjáró határozottsága számomra nagyon imponáló volt. Hét éve voltam egyedül a gyerekeimmel, amikor megismerkedtünk, hét éve döntöttem én mindenben, hét éve intéztem egyedül mindent. Végre fellélegezhettem, végre megszabadultam a mindennapi feszültségektől, végre kipihenhettem magam, és tudtam, hogy nem lesz baj, ha lazítok egy kicsit, mert végre van valaki, aki kézben tartja a dolgokat.

Mindezért cserébe azonban, el kellett fogadnom/viselnem a pokrócságát. És nem csak nekem, hanem a gyerekeimnek is. Nekik is új volt ez a stílus – nem is nagyon értették, hogy nekem ebben mi a jó. Először megpróbáltam kétfelé tompítani, magyarázni, ütköző lenni. Pont, mint anyu és a gyerekeim között. Aztán elfáradtam. És hiányozni kezdett az is, hogy én döntsek, hogy én irányítsam az életem. Elegem lett abból, hogy mindenben ő dönt, mindent ő mond meg. Úgy éreztem magam, mintha újra kisgyerek lennék és anyuval élnék. El voltam sodorva. És nem jó értelemben.

...kénytelen voltam újra elővenni a sárkányt

Már nem voltam kisgyerek. Két technikám volt: a nyuszi és az arrogancia. A nyuszi nem vált be, simán átgázolt rajtam a Kedvesem. Nem kedvesen. Ezért én is pokróc módon kezdtem kommunikálni, ami bár hatásos volt önérvényesítés szempontjából, de még mindig nem esett jól bántani másokat. Meglepetten tapasztaltam, hogy a férjem sokszor fel sem fogja, hogy éppen most döftem bele a nagykést (verbálisan), mintha a pokrócsága megvédte volna őt az én támadásaimtól is.

Aztán rájöttem, hogy nem a pokrócság véd, hanem az én empataságnak hitt túlérzékenységem valójában csak arra jó, hogy állandóan frusztrált legyek. Sokszor olyan dolgok is bántottak, amikor a másik fél csupán a véleményét mondta el. Velem ellentétben a férjem megtanulta önmagát képviselni, és el meri mondani a véleményét, ami bevallom, nekem nem mindig megy. Néha csöndben maradok (nyuszi), néha pedig a sárkány tör elő belőlem, amivel én is elsodrok mindent és távolodom mindenkitől.

Vágy az egyensúlyra, ítélkezés nélkül

A cikk elején azt írtam: „…kétféle ember van…”. Nagyon sokáig így gondolkodtam, és azt hiszem, ez a legnagyobb hiba, amit elkövethettem az emberek megítélésével kapcsolatban. Mert ha kétféle ember van – bármilyen szempontból – akkor én csak az egyik oldalon állhatok. Nyilván a JÓ oldalon. A másik oldal pedig a rosszindulatú, gonosz, bűnös. Minden ellentét, minden harc így kezdődik.

Ma már nem akarok oldalt választani – hiszen magamban már felfedeztem mindkettőt. Nem akarok sem másokkal, sem önmagammal örök harcban élni. Meg akarom ismerni az árnyalatokat. Sőt, a színeket. Mert nem csak fekete-fehér minden. Mert attól szép a világ, hogy sokszínű. És mi, emberek, nem csak kétfélék, hanem sokszínűek vagyunk. Egyensúlyt teremteni lehet ugyan a két végletből is, de a sokféleség egy új, összetettebb egyensúlyt teremt, amiben vannak átmenetek, amiben van komplexitás. Ez az egyensúly nem eltávolít és szétválaszt, hanem közelít és egyesít.

A nyuszi és a sárkány is bennünk van, kezeljük őket tudatosan!

A kommunikációs technikák sokféleségét Barbara Bercham: Verbális önvédelem című könyvéből tanultam. Alapvetően nyusziknak szól, mert általában ők a védtelenebbek, és bennük merül fel a változás igénye, de nyugodtan odaadhatjuk pokróc ismerőseinknek is, hogy jobban megértsék, mit is él át egy nyuszi (ami szerintem, mindenkiben megtalálható). A könyv nagyon sok különböző technikát ír le, amiket verbális támadás esetén alkalmazhatunk – akár hangulatunktól, akár körülményektől függően. A végső cél, a legjobb mód a konfliktusok megoldására a tiszta kommunikáció, de egyáltalán nem baj, ha néha másik technikát választunk. Személyes kedvencem a támadó összezavarása oda nem illő szólást idézve (nagyon vicces, és ezzel már el is térítettük a támadót).

Azért szeretem ezt a könyvet, mert nem egyetlen mindig követendő kommunikációs módot ír le, hanem hagy az olvasónak szabad teret, hogy választhasson a sokféle megoldás közül. Nem szabályokat ír le, ami alapján majd jól fogunk minden konfliktust megoldani, hanem humorral és empátiával vértez fel, hogy élvezhessünk minden helyzetet. Mindeközben, szinte észrevétlenül vezet minket az önismeret útján, hiszen az őszinte kommunikáció kulcsa mindig az, hogy tudom-e mi történik bennem és meg tudom fogalmazni úgy, hogy mások is értsék.