Hogyan légy ok, ha a dolgok nem azok

A nehéz érzelmekről

Vannak könyvek, amik a lehető legjobbkor találnak meg… és vannak, amik nem. Na jó, ez így nem fedi teljesen a valóságot. A könyvek tényleg mindig a megfelelő életszakaszban érkeznek meg hozzám, az már más kérdés, hogy hajlandó vagyok-e befogadni őket. Nem arról van szó, hogy tetszik-e egy könyv vagy sem, hanem arról, hogy a tanításait képes vagyok-e elfogadni. Ha elolvastam és nem tetszett a tartalma, a története, a karaktere vagy bármi más benne, akkor is sokszor napokig töprengek azon, vajon, mi volt a baj? Regény esetén, ha tetszett, élveztem, akkor visz magával hosszú időn keresztül a sztori lendülete. Ha önsegítő, önfejlesztő, önismereti könyvet olvasok, akkor pedig elkezdem beépíteni az életembe, alkalmazni az abban leírtakat. Liz Fosslien és Mollie West Duffy "Nehéz érzelmek - Hogyan légy OK, ha a dolgok nem azok" című könyvére viszont először bizony megharagudtam.

Az átkeretezés a kulcs!

„Ez a könyv a nehéz érzelmekről szól: bizonytalanságról, összehasonlításról, haragról, kiégésről, perfekcionizmusról, kétségbeesésről és megbánásról.” Nem fogok hazudni, nehéz volt ez a könyv. Épp az életem a hullámvölgyének egy sötét mélypontjára érkezett, mikor kézhez kaptam a kötetet. Azt gondoltam magamban, hogy már csak azért is jó lesz elolvasni, hogy kirángassam magam a mélyből, de mikor eljutottam odáig, ahol az egyik szerző, Liz elmeséli, hogy milyen fejfájós rohamokkal küzdött, és mennyire félt attól, hogy itt a vég, becsuktam a könyvet. Hetekig elő sem vettem.

Megharagudtam a könyvre! Amit Liz leírt, azt én is átéltem, úgy nagyjából 10 évvel ezelőtt. Állandó fülcsengés, zúgó-nyomó fejfájás, „sima” migrének, hányással járó aurás migrének sorozata, kivizsgálások. Kilátástalanság. Bizonytalanság. Szorongás. Félelem. Rettegtem attól, hogy daganat az oka mindennek, de végül egy orvos sem talált semmit. (Aztán évek alatt helyre tettem a lelkem, és a migrének is lecsillapodtak.) Végül egyik éjjel erőt vettem magamon, tovább olvastam a könyvet... és milyen jól tettem! A szerzők felhívták a figyelmemet arra a startégiára, amit korábban már sikeresen alkalmaztam, ez pedig az átkeretezés. Vagyis, hogyan tudok a félelmemre és a szorongásomra máshogy tekinteni?

„Amikor úgy tekintünk magunkra, mint aki állandóan tanul és fejlődik, akkor a pszichológusok által growth mindsetnek (fejlődésfókuszú szemléletmódnak) nevezett gondolkozást vesszük fel, ami azt jelenti, hogy a bizonytalan területekre is fejlődési lehetőségként tekinthetünk, amelyből tanulhatunk.” Ennél a pontnál bizony beszippantott a könyv és csak sodort magával.

Végezd el minden hónap végén az önmagaddal való összehasonlítást

Sokszor éreztem korábban azt, hogy az Instagramot, Facebookot, TikTokot görgetve egyszerűen lejövök az életről. Elkeseredtem, hogy mennyire nem értem el semmit, mennyire nem tartok sehol, mennyire nem vagyok semmi... és mások élete, teste, munkája, milyen tökéletes! Bezzeg én... Volt, hogy hónapokra töröltem minden ilyen alkalmazást, de aztán mindig visszacsábultam... és kezdetét vette az ördögi kör. Hosszú időbe telt, míg rájöttem, hogy nem az a megoldás, ha törlöm az alkalmazásokat, hanem az, ha olyanokat követek, akiknek a tartalmai számomra tényleg valami pozitívat közvetítenek. Akik hozzáadnak az életemhez és nem „elvesznek belőle”.

A könyvben szintén van ehhez egy nagyon jó tanács: „Végezd el minden hónap végén az önmagaddal való összehasonlítást.” Itt arra térnek ki az írók, hogy elképzelhető, hogy nem ott tartunk az életben jelenleg, ahol 1 hónapja, 1 éve, 5 éve, 10 éve lenni akartunk, de az biztos, hogy számos dologban fejlődtünk és lettünk jobbak a régi önmagunknál. Márpedig, ha ezt végig gondoljuk, máris jobban fogjuk érezni magunkat.

„A harag az evolúció vészcsengője; figyelj hát oda arra, hogy mit próbál üzenni neked.” Életem során sok dolgom volt a haraggal, dühvel. Mikor várandós lettem, számos helyen olvastam, hogy egy anya ne legyen dühös, ne emelje fel a hangját csak és kizárólag akkor, ha a gyermek valami (ön- és köz)veszélyesre készül. Bevallom, tartottam magam ehhez, míg aztán a nagyobbik lányom kétéves kora körül már nem bírtam tovább és egyszerűen kimutattam előtte a dühömet, a haragomat. Ha rá voltam mérges akkor is és ha másra, akkor is. Nem káromkodtam, nem üvöltöztem, de nem rejtettem véka alá, hogy anya bizony most elképesztően morcos... és láss csodás, a gyerekem tök jól kezelte.

Megkérdezte tőlem, hogy mi bajom van, sőt leültetett, hogy beszéljük meg. (Itt azért azt éreztem, mégiscsak sikerült neki valamit átadnom.) Aztán a dackorszak hozott pár meglepetést magával, de az egy másik történet. A Nehéz érzelmek könyvben Liz és Mollie számos tévhitet oszlatnak el azzal kapcsolatban, hogy pl. miért felesleges véka alá rejteni a dühünket, hogy meg tudjuk-e mondani egy emberi arcról, hogy valóban dühös-e (a férfiakat mindig dühösebbnek látják egy nőnél, holott kutatások bizonyítják, hogy a nők sokkal többször élnek át dühöt, mint a férfiak), hogy tényleg segít-e, ha kiadjuk magunkból a gőzt?

Amikor több a cinizmus, mint a hatékonyság

A szerzők segítenek feltérképezni azt is, hogy miként tudjuk beazonosítani a haragunkat kiváltó tényezőket, milyenek vagyunk mi, ha haragszunk (kivetítő, kontrolláló vagy átalakító) és biztosítanak arról, hogy engedjük meg magunknak a harag érzését. Minél engedékenyebbek vagyunk önmagunkkal, annál hamarabb tudunk úrrá lenni, megoldást találni a bosszúságot, neheztelést, dühöt kiváltó szituációra.

„A kiégés nemcsak munkaórákról szól, hanem azokról a történetekről, amelyek mögötte vannak, amelyeket magadnak mondasz, ahogyan hozzáállsz a dolgokhoz – az irodában és otthon.” A szerzők is leírják, hogy a legtöbbször a kiégést (krónikus kimerültség és stressz) a munka szempontjából közelítjük meg, holott az élet számos más területén (pl. szeretteikről való gondoskodás) is jelentkezhet és jelentkezik is. Bemutatják, hogy aki éppen „kiég”, az bizony nem veszi észre, hogy ebben a veszélyes stádiumban van, mert a folyamatos készenléti állapot, stressz hatására a szervezet rengeteg adrenalint termel, amitől úgy érezzük még holnap is, és azután is és azután is a megemelt fordulatszámon tudunk pörögni. Aztán egyszer csak bumm, jön az összeomlás (mentálisan és fizikailag is).

Tanácsokat adnak a lassuláshoz, a határok megszabásához és megtartásához (pl. ezt most nem tudom bevállalni vagy szükségem van némi időre egyedül), mit tegyünk a közönyösség ellen (hogyan csökkentsük a cinizmust), hogyan növeljük a hatékonyságunkat, miként priorizáljunk és végül mit tegyünk, ha teljesen, totálisan, végérvényesen kiégtünk. „Általánosságban elmondható, hogy a perfekcionizmus egy irreális vágy arra, hogy hibátlanok legyünk, amely jellemzően negatív énbeszédet is hoz magával.”

A halogatás és a perfekcionizmus összekapcsolódnak egymással

Molli és Liz kitérnek arra, hogy ha egy „történelmileg alulreprezentált csoportba tartozol”, azaz pl. nő vagy esetleg színesbőrű vagy, még inkább törekszel a tökéletességre. Ha ez azonban nem sikerül, beköszönt a depresszió. Nehéz beismernem, de jómagam is közel állok a perfekcionizmushoz, bár nem maxoltam még ki a dolgot, vagy mégis? Nehezen elégszem meg azzal, amit csinálok, nehéz elhinnem, hogy valamiben tényleg jó vagyok, a másik kedvére tevő ember vagyok és hajlamos vagyok leértékelni a teljesítményemet. Számomra megdöbbentő volt olvasni, de teljesen logikus, hogy a halogatás és a perfekcionizmus összekapcsolódnak egymással.

Az emberek azt hiszik, azért halogató valaki, mert lusta. Holott nem, hanem azért, mert tele van félelemmel, aggódik, hogy alkalmatlan a feladatra, nem tudja, hol kezdje el. A perfekcionizmus nem egy genetikai adottság, hanem egy traumára adott válasz (általában az instabil családi háttérrel rendelkező gyermekek lesznek perfekcionisták). A szerzők segítenek abban, hogy hogyan tudunk a perfekcionista mivoltunk mélyére ásni, miként tudjuk elhagyni önmagunk címkézését és hogyan óvakodjunk a szélsőségektől (mindent vagy semmit, most vagy soha, legjobb vagy legrosszabb).

Trigger warning: az öngyilkosság is téma

Az utolsó előtti fejezet rögtön egy trigger warninggal indít, hiszen a kétségbeesésről és ezzel kapcsolatban az egyik író, Mollie személyes története által az öngyilkosságról is szó esik. Életünk során már mindannyian voltunk kétségbeesettek (nem biztos, hogy eljutottunk az öngyilkosság gondolatáig), de az biztos, hogy azt éreztük, itt vége a világnak. Én is voltam már így és van pár tanács, amitől a mai napig kiráz a hideg: az életed túl jó ahhoz, hogy kétségbeesett légy, nézd a dolgok jó oldalát, másnak sokkal rosszabb, bezzeg mások még ennek is örülnének stb.

Ezek nem tanácsok, csak önostorozást segítő, piszkáló megjegyzések. A szerzők segítenek abban, hogy azzal, hogy úgy tekintünk az adott érzelmi állapotunkra, hogy az csak a mostban létezik, már át tudunk lendülni rajta valamelyest (vagyis csak éljük túl az adott napot). Az apró napi célok kipipálása szintén abban segít, hogy ne a múlton keseregjünk vagy a jövő miatt rágódjunk, hanem a jelenben tudjunk maradni. Ilyen lehet pl. egy adag ruha kimosása, a tiszta edények elpakolása, enni valami egészségeset, válaszolni az üzenetekre vagy egyszerűen megpróbálni kimenni a lakásból. Ám a legnagyobb húzóerő, ami segít kimászni a kétségbeesésből és a vele járó gondolatokból az, ha merünk segítséget kérni és találni egy olyan személyt (rokont, barátot, szakembert), aki valóban megért minket. Megért és nem elítél.

Megbánás nélküli élet nem létezik

„Bár a megbánás nagy fájdalmat okozhat, hasznos belső iránytű is lehet, és megmutathatja, hogy hogyan adhatunk életünknek több értelmet.” A megbánás a tipikus: mi lett volna, ha. Ám, ha nem lenne az emberekbe a megbánás kódolva, akkor bizony kihaltak volna az őseink: ha nem bánják meg, hogy attól a színes bogyótól sokan meghaltak, hanem tovább fogyasztják, akkor igen hamar véget ért volna az evolúció.

Megbánás nélküli élet nem létezik. Az már más kérdés, mihez kezdünk ezzel az érzéssel? A legfontosabb, hogy merjük megengedi magunknak azt, hogy elgyászolhassuk, ami nem jött össze. Vegyük észre, ha túlromantizáljuk a meg nem hozott döntést, a meg nem élt életet. Itt pedig visszatérünk a kötet elején is megjelenő átkeretezés tanulságához, vagyis, ha úgy tesszük fel magunknak a kérdést, hogy mit tudok tenni ma, ahelyett, hogy azzal bántanánk magunkat, hogy kihagytuk a lehetőséget, máris más színben fogjuk látni a dolgokat.

Nem volt egyszerű, de szerettem ezt a könyvet. Bátran ajánlom azoknak, akik nem félnek elmerülni önmagukban, nem félnek attól, hogy írott formában találjanak egy mankóra, segítőre, ami kihúzhatja őket a gödörből. Nekem sokat segített a kötet és a benne leírt személyes tapasztalatok abban, hogy a saját nehéz érzelmeimet alaposabban átnézhessem és újra értelmezhessem, illetve abban is, hogy ismét rájöjjek, nem vagyok egyedül a gondjaimmal. A kis szemléletes, olykor humoros illusztrációkat pedig különösen szerettem.

https://ujegyensuly.hu/onismeret/hogyan-legy-ok-ha-a-dolgok-nem-azok-a-nehez-erzelmekrol