Kosár
Könnyekkel a győzelemig
A szenvedés kérdése központi szerepet játszik a nagy világvallásokban, de különösen a keresztény és a buddhista gondolkodásban, még ha annak két eltérő értelmezését adják is.
Marianne Williamson
A keresztény gyökerekből táplálkozó európai ember szenvedéshez való viszonyulásának többféle módja ismert: a szenvedés teljes elutasításától – amely magában foglalja Isten tagadását is – egészen a szenvedés szeretetére, sőt keresésére törekvő hívő nézetekig (lásd a Kempis Tamás Krisztus követése vagy Adolphe Tanquerey A tökéletes élet című művére építő spirituális iskolákat), amelyek a keresztény misztikát hosszú ideig meghatározták, és talán még napjainkig is formálják a szerzetesi ideált.
Az ismert spirituális írónőnek, Marianne Williamsonnak a közelmúltban – Vörös Szabolcs Ágost kiváló fordításában – magyarul is megjelent, Könnyekkel a győzelemig című könyve alapjait a pszichológus Helen Schucman A csodák tanítása című munkája adja, amelyet szerzőnk gyakran és szívesen idéz. Amikor keresztényként először találkoztam ez utóbbi művel, és megpendítettem teológuskollégáim körében, hogy szemléletformáló, teológiai gondolkodásunkat és világlátásunkat is megtermékenyítő ereje van, inkább távolságtartás és elutasítás volt a reakció.
Pedig a Schucmanra támaszkodó Williamson gondolatai szembetűnő rokonságot mutatnak egy – általam igen kedvelt, teológiai gondolkodásomat formáló és az egyházi kirekesztésen is átesett – nagy hatású jezsuita teológusnak, Pierre Teilhard de Chardin-nek a világ fejlődése középpontjában álló, egyetemes Krisztusról szóló és a fejlődést a tudat/szellem kibontakozásának tekintő tanításával (még ha éppen maga Williamson nincs is tisztában ezzel).
Teilhard víziójában Krisztus nemcsak Alfa a teremtésben is játszott meghatározott szerepe miatt, hanem egyben ő a Végpont, az Ómega, hiszen Isten benne adta tudtunkra (Jn 1,1kk; Ef 1,3–14; Kol 1,13–20), hogy gyermekei vagyunk. Isten örök akarata Krisztus, hogy benne és általa az isteni élet részesei lehessünk. Ez a krisztusivá válás formálja Teilhard víziójában a fejlődést, amely az Alfától halad az Ómega felé, amikor Isten lesz minden mindenben (1Kor 15,28).
Itt eszembe jut a bibliai rész, amikor a farizeusok arra kérik Jézust, hogy hallgattassa el tanítványait, ő pedig erre azt feleli: „Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni” (Lk 19, 40). Marianne Williamson, aki nem vallja magát kifejezetten Krisztus tanítványának, saját megszenvedett életútja és a terapeutaként kísért emberek életút-tapasztalata alapján ezt írja:
Krisztus elméje az az elme, amelyen mindannyian osztozunk. Valójában olyanok vagyunk, akár egy kerék küllői. A kerék szélén, az abroncsnál sok, egymástól elkülönülő küllőt látsz. Ha azonban tekintetedet az eredetükre, vagyis a kerékagyra irányítod, akkor azt látod, hogy mindegyik küllő ugyanabból a pontból indul ki. Az egységnek, a közös forrásnak ezt a pontját sokféleképpen nevezik – az egyik megnevezés ezek közül Krisztus.
Ennek oka pedig az, hogy
Jézus szenvedése a kereszten minden olyan szenvedést jelképez, melyet az egó valaha okozott vagy okozni fog. Egy emberi lény kettétörte az egó kardját azáltal, hogy legnagyobb kínszenvedése közepette tökéletes szeretettel viszonyult kínzói iránt. Mivel mindannyian össze vagyunk kapcsolva az elme szintjén, egy egyén vívmánya mindenki számára elérhetővé válik. Jézus azzal törte meg az egó átkát, hogy elméjét teljes mértékben átengedte Istennek, azáltal pedig az átok mindenki számára megtört.
Hogy miként jut Williamson erre a következtetésre, azt a szenvedés látásának és megértésének a módja adja, amelyet nagyon hitelesen és közérthetően tár lépésről lépésre az olvasói elé, könnyen olvasható és követhető formában, gyakorlati útmutatásokkal kiegészítve. Miként Williamson írja: a lelkiségi irodalom nagy alakjai évszázadok óta hangsúlyozzák, hogy „a szív meggyógyítása valójában Isten specialitása”, és a belső béke elérése nem „az intellektuális gondolkodás megváltoztatásának az eredményeként jön létre, hanem egy lelki folyamaton keresztül, amely a testre és a lélekre egyaránt hat”.
Az ehhez vezető út rögös, de fontos mérföldköveket és fejlődési lehetőségeket kínál nekünk, amelyekkel magunkon segíthetünk, ha megfontoljuk és szem előtt tartjuk a következő felismeréseket:
Sokszor esünk saját – egónk által irányított – gondolataink csapdájába, ami aztán meghatározza érzéseinket, világszemléletünket, embertársainkhoz fűződő kapcsolatainkat. „Ha lemondunk a nem Istentől eredő, a szeretetet nélkülöző gondolatokról” – fogalmaz a szerző –, akkor bekapcsoljuk „spirituális immunrendszerünket”, és beindul a gyógyulás folyamata. „Minden gondolatokból jön létre.” Csoda az, amikor ezeket a gondolatokat, „a félelemre alapozott észlelésünket” elengedjük. Hiszen „minden probléma eredendően egy bizonyos gondokodásmódból származik, ahogy minden megoldás is egy meghatározott szemléletmód eredménye”.
Ez persze nem ilyen egyszerű, hiszen komoly erőfeszítést igényel, hogy a „szenvedő énünkkel való elsődleges azonosulás helyébe” az igazi, Istentől akart lényünk lépjen. El kell fogadnunk, majd át kell adnunk bánatunkat lényünk alkotójának, mert „amikor összhangba hozzuk saját gondolatainkat az ő gondolataival, akkor szenvedésünk közepén tudatára ébredünk az ő jelenlétének”. Ez az út „mélységes sötétségen át vezet”, de segít „megérteni szenvedésemet, és önmagam egyre mélyebb megismerését” teszi lehetővé. Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz, Loyolai Szent Ignác és még sorolhatnák azokat a misztikus írókat, akik végigjárták ezt az utat, és ajándékba az Istennel való egyesülést kapták.
Marianne Williamson nem ezeknek a lelki íróknak a tanácsait követve járja ki ezt az iskolát, hanem saját szenvedésén és keresésén keresztül jut el arra a felismerésre, hogy a szeretetben való élet nem „játékszer”, hogy a „külső dolgok nem számítanak”, „kizárólag Isten szeretete vehető biztosra” és „saját démonjainkat nem lehet csupán kezelni, az önismeret fényével kell eloszlatni őket”. Ehhez „érzelmi izmokra van szükség”, ami a „lélek feladata”.
Egy következő és egyben talán az egyik legnehezebb lépés ezen az úton az, hogy „szemügyre kell vennünk a bennünk lakó sötétséget, és meg kell bocsátanunk másoknak azt a sötétséget, amit bennük látunk, hogy megtapasztalhassuk a szeretet csodáját, amit csakis a megbocsátás hozhat el számunkra.”
A teológus vitatkozhatna ugyan a Krisztus mivoltáról alkotott felfogással és a kegyelem működésével – amennyiben a könyv keresztény tanokat lenne hivatott magyarázni –, de nem ez a kiindulási pontja és célja. Az egyén gyógyulását kívánja segíteni, meglepően hiteles és tapasztalattal átitatott imáival is.
A gyógyulás Marianne Williamson szerint
akkor következik be, amikor azonosítjuk fájdalmas érzéseinket, majd az Ő kezébe helyezzük őket, közben pedig azért imádkozunk, hogy az érzelmeket előidéző gondolatok újra összhangba kerüljenek az Ő gondolataival. Egy helyzet átengedése Istennek azt jelenti, hogy elengedjük a körülményekről alkotott gondolatainkat. [...] Ha van bátorságunk szembenézni saját szenvedésünkkel, akkor többnyire megtaláljuk a kulcsot ahhoz, hogy életünket a leghatékonyabban élhessük.
Csupán a megközelítésmódban van eltérés. Mi, keresztények először a fájdalmak férfiára (Iz 53,3), a megtestesült második isteni személyre tekintünk, és hozzá akarunk hasonulni, a szenvedésben is, pedig lehet, hogy sokkal közelebb kerülnénk hozzá, ha a saját valóságunkat élnénk meg először mélyebben, felismernénk saját egónk által irányított gondolatainkat, ami szenvedést és fájdalmat okoz, és ezt adnánk át neki. Erre adott mintát Jézus, akinek a követése a kereszténység lényege.
Forrás: Egyházfórum Folyóirat (2021/1.) - https://www.egyhazforum.hu/