Miről mesélnek a csakráid?

Amikor a jógateremben először foglyul ejtette a tekintetemet egy csakrákat ábrázoló faliszőnyeg, még keveset tudtam testünk energiaközpontjairól. Lenyűgözött, hogy a szivárvány színei megjelentek bennük, és jóga közben keresni kezdtem őket a testemben. Azután elvégeztem egy reiki, egy bioenergetika és egy csakratánc tanfolyamot, amelyek mind más szempontból világították meg a működésüket. A sámáni lélekutazások is megjelentek, és kezdtem megérezni, hogy az elakadásaim hogyan blokkolják bennem az energiaáramlást. Amikor meghallottam, hogy létezik egy kártya, ami a csakrákhoz kötődő mesékkel üzen Tori Hartan jóvoltából, nem volt kérdés, hogy meg kell ismernem.

Már a kártyák születésének története is izgalmas. A szerző, Tori Hartman egy nap elájult, és amikor a kórházban visszanyerte az öntudatát, angyalok kezdtek mesélni neki. Idővel ráébredt, hogy mindegyik mese egy színhez, egy csakrához kapcsolódik. Évek alatt dolgozta ki a jóskártyát, a lapok értelmezését a mesék rövidített változata segítette. Engem nagyon érdekeltek az eredeti történetek is, ezért elolvastam a kártyákhoz kiadott munkafüzetet. Ez konkrét gyakorlati feladatokkal, meditációkkal segít az elakadásaink felismeréséhez és feloldásához.

Kíváncsian vártam, a kártya hogyan segít a gyakorlatban. Az utóbbi időben többször úgy éreztem, hogy elárultak. Tudtam, hogy egy ismétlődő élethelyzet elakadásra figyelmeztet, ennek a gyökerét szerettem volna feltárni a kártya segítségével. Bár az útmutató többféle kirakási módot ismertet, én először csak egy lapot húztam, hogy megmutassa, melyik csakrával van dolgom.

A húzott kártya a tökéletesség nevet viselte, és a gyökércsakrához kapcsolódott, ami az alapunkat, az erőforrásunkat jelképezi. A kártyához Makulátlan Málna meséje kapcsolódott, aki mindenben a tökéletes akart lenni, és másoknak is magasra tette a mércét. Idővel azonban meg kellett tanulnia, hogy a hibák helyett a szépséget keresse, hiszen a tökéletlenség egyediség.

Ahogy elolvastam a mesét, eszembe jutott egy saját történetem. Gyerekkoromban ajándékba kaptam egy kicsi kerámia vázát, amelyet csodálatos virágminta díszített. Nem tudtam betelni vele, mindenhová magammal vittem, ez lett a szerencsehozó talizmánom. Egyik nap a lépcsőn lefelé szaladva elejtettem. Nem tört el, csak lepattant róla egy darab, de ettől kezdve már nem tűnt olyan szépnek. Amikor ránéztem, csak a sérülését láttam, ami bántóan virított a váza kék testén. Feltettem a polcomra, és úgy fordítottam, hogy ne látszódjon a hibája, és többé nem vittem magammal.

Ez eszembe juttatta, hogy nekem is mindig tökéletesnek kellett lennem, hogy illeszkedjek abba a képbe, amit az apám akart mutatni a külvilág felé. Akkor kaptam figyelmet és szeretetet, ha megfeleltem az elvárásoknak – ha hibáztam, jött a büntetés, a fenyítés. Apából nagy indulatokat váltott ki, ha igyekeztem érvényre juttatni a saját akaratomat. Többször hallottam, hogy mások jóvoltából létezem, és nincs jogom nemet mondani, a saját utamat járni. Korábban is dolgoztam már a megfelelési kényszeren, de most tudatosult bennem, hogy azért olyan nehéz ezen változtatni, mert bennem ez a létezéshez való joggal kötődött össze (ami a gyökércsakra témája).

A szeretetre ugyanúgy szükségünk van az életben maradáshoz, mint levegőre, vízre vagy ételre. Ha úgy növünk fel, hogy ezt az elvárásoknak történő megfeleléstől teszik függővé, akkor ez egy nagyon nehezen megváltoztatható program. Úgy tanuljuk meg szeretni és tisztelni magunkat, ahogy a szüleink szerettek minket. Bennem meggyőződéssé rögzült, hogy ezt folyton ki kell érdemelni, ezért úgy éreztem, Tori tanácsai egyenesen nekem szólnak:

„Add fel az igényt, hogy lenyűgözz másokat! Ne védekezz, magyarázkodj, ne ócsárolj senkit, magadat sem. Engedd meg magadnak és másoknak is, hogy hibázzanak. Ha mindenáron tökéletesíteni akarod a világot, ki fogsz merülni. Engedd meg magadnak, hogy tökéletlen legyél. Hiszen ez rejti az egyediségedet.”

Az utolsó mondatnál megdobbant a szívem. A túlélők leleményességével megtanultam letapogatni, hogy mit várnak tőlem mások, és a világért sem okoztam volna senkinek csalódást azzal, hogy önmagamat adom. Sokáig rejtettem el a valódi énemet, mint egy szégyellni való hibát. Pont azt, ami igazán érdekessé, egyedivé tett. De hogyan engedhetném el a félelmet, hogy nem szeretnek majd mások, ha szabadon engedem a valódi önmagamat? Az elkövetkező napokban egy-egy lapot húztam, hogy választ kapjak a kérdésre: Hogyan léphetek tovább?

3. A hozzáállás megváltoztatása

A negyedik csakrához kapcsolódóan a hozzáállás kártyáját húztam, amelyhez a smaragdkő meséje tartozott. Ez egy királykisasszony története, aki utálja az életét. Egyik nap elhanyagolt kertjében bolyongva egy faajtót talál. Belép, hosszan bolyong a folyosókon, végül kitalál a labirintusból, és újra a kertjében áll, amelyet egyszerre mindennél szebbnek lát. Nem is érti, miért menekült erről a csodálatos helyről.

A mese fő üzenete, hogy a hozzáállásunk alakítja a valóságunkat. Tori ehhez a laphoz kapcsolja Szent Ferenc imáját:

„Uram, add meg nekem, hogy én értsek meg másokat ahelyett, hogy arra vágynék, engem értsenek meg.”

Szíven ütött ez a mondat. Mindent megtettem másokért, hogy kiérdemeljem a szeretetüket, és ha ők ehelyett a saját érdekeiket helyezték előtérbe, áldozatnak éreztem magam. De ha nem a saját fájdalmam szűrőjén át nézem őket, hanem egy másik nézőpontból, akkor ők is isteni szikrák hordozói, akik az útjukat járják a végtelen felé, akárcsak én. Nem azon kell gyötrődnöm, hogy milyennek kellene lenniük, inkább magamat elfogadni, szeretni, hogy őket is elfogadhassam olyannak, amilyenek.

4. Teremtés

Amikor megláttam, hogy a következő lap a koronacsakra területét érinti, tudtam, hogy ez lesz az utolsó húzás. A mese a sámánasszonyról szólt, akinek az volt a feladata, hogy művészi tehetséggel ruházza fel a kiválasztottakat. Amikor egyszer megpihent, egy nyírfa mesékkel és énekekkel kezdte szórakoztatni. A sámánasszony felismerte, hogy mindenkinek megvan a maga tehetsége, nem kell kiválasztottnak lenni, csak el kell kezdeni alkotni.

Tori tanácsai mintha összefoglalták volna az eddigi kártyák üzentét:

„Gyermekkorunkban szükségünk volt másokra a túléléshez. Visszafogjuk magunkat, mások engedélyére, jóváhagyására várunk, hogy megtegyünk valamit. Személyes teremtő- és képzelőerőd a tiéd. Bíznod kell az ösztöneidben és a belső hangodban. A művész útja emlékeztet, hogy már minden megvan benned, amire szükséged van. Ideje alkotnod! Az univerzum csak arra vár, hogy perdülj táncra, és kézzelfogható formában fejezd ki a szenvedélyedet. Szabaddá tetted az utat a Nagy Szellemek számára, hogy együttműködhessenek veled. Táncolj és örülj!”

A lapok végigvezettek egy úton: a gyökércsakrától eljutottam a hetedik csakráig. A felismerésig, hogy a tökéletesség iránti vágy csak védekezés, én is egy kifelé mutatott kép mögé rejtettem valódi önmagamat. Hiába akartam önmagam lenni, mégis folyton visszaestem a korlátozó szerepekbe, amelyekről azt hittem, hogy biztonságot és védelmet nyújtanak. De készen állok lebontani a tudatomban lévő börtönt. Ehhez fel kell építeni magamban az önbecsülést, felismerni, hogy mi éltet, és beleállni az erőmbe. A külvilág helyett a figyelmemet önmagamon tartani, látni, hogy mások visszatükrözik a félelmeimet, amelyekkel nem akarok szembenézni. Ha nem ezen keresztül szemlélem magamat és másokat, hanem a szeretet nézőpontjából, akkor ki tudok lépni az áldozat szerepből. Rajtam áll, hogy elszenvedőből teremtővé váljak.

Az angyalok, akik meglátogatták Torit, tudták, amire én is rájöttem: hogy milyen nagy erejük van a meséknek. Tudatosítani kell, milyen történeteket mesélünk magunknak, mert ezekkel elakadást teremthetünk a csakráinkban, az életünkben. De miénk a teremtés adománya, varázsoljuk mesévé a saját történetünket! Nekem is ideje útjára engedni a világba a magamban dédelgetett meséket. Talán ők is rátalálnak néhány gyógyulni vágyó lélekre, mint Tori.

Forrás: https://www.ujegyensuly.hu/onismeret/mirol-meselnek-a-csakraid