Szeretsz dohányozni?

Olvassatok bele hamarosan megjelenő Andreas Jopp: Szeretek dohányozni… és most abbahagyom! című könyvünkbe, mely hatalmas segítségére lesz minden dohányzásról leszokni vágyónak.

"Mennyit dohányzunk?

Az elszívott cigarettákat annak rendje-módja szerint számoltam is. Mindent kézben tartottam. Akárcsak a többi dohányos, én sem szívtam „túl sokat”… „Csak öt–tíz szálat naponta” – feleltem, ha kérdezték. Ennyi még nem árt meg! Otthon sosem dohányoztam, csak akkor, ha tévét néztem (gyakorta) vagy telefonáltam (nagyon sűrűn). A számítógép előtt eleve nem gyújtottam rá, kivéve, ha ideges voltam (naponta), vagy valami nehéz szöveggel birkóztam, és nagyon oda kellett figyelnem (tekintve, hogy író vagyok, gyakorlatilag egyfolytában). Amikor valami idegesített (hébe-hóba) vagy rosszkedvű lettem (kivel ne fordulna elő), különösen jól jött a cigaretta. Vonatra várva vagy dugóba szorulva is előfordult, méghozzá elég gyakran… akarom mondani… csak kivételesen. Mert hát a cigaretta leköti az embert. A vonatok persze rendszerint pontosak… a dugók pedig elég ritkák…

Előfordult, hogy néhány szállal többet szívtam, amikor szórakozni mentem (de tényleg csak kétszer-háromszor egy héten). Ez talán öt-hat szállal jelentett többet. Hétvégén esetleg egy csomaggal. Csak úgy kedvtelésből, persze. Meg aztán élvezetből is rágyújtottam. Vagyis a kávé mellé, evés után, sörözéskor, a kocsmában, szeretkezés után, kikapcsolódásképpen, felfrissülésképpen, reggeli után, szünetekben mindig… Kijár az embernek ennyi élvezet. Amilyen gyakran volt részem efféle élvezetben, tulajdonképpen tökéletesen boldognak kellett volna lennem. Néhány szálat – de csak egészen keveset – önkéntelenül vagy automatikusan is elszívtam, amikor mások is rágyújtottak, vagy csak úgy, különösebb ok nélkül. Na persze, így mindent egybevetve, talán mégis többet szívtam öt–tíz szálnál. Mondjuk tizenötöt. Néha, kivételes esetben esetleg húszat–huszonötöt is. Persze csak nagy ritkán. Na jó, kicsit gyakrabban. De nálam sosem vált függőséggé a dohányzás. Élvezetből cigarettáztam, tizenhat éves korom óta. Mindig szabad akaratomból. Szívesen. Többnyire. 

Gondolom, sok dohányos van ezzel így. Esténként csalódottan vesszük tudomásul, hogy kiürült a doboz. „A csudába, már csak egy szál maradt”, úgyhogy irány az ajtó, „jobb lesz, ha hozok még egyet… csak a biztonság kedvéért… mármint csak azért, mert szeretek dohányozni ”.

Mindig szívesen gyújtunk rá?

Nem valószínű, máskülönben ugyan ki lenne kíváncsi erre a könyvre. Talán olvasóim is túl vannak már három-négy leszokási kísérleten. Néhanap, és idővel egyre gyakrabban, gyűlöli az ember a dohányzást. Főként, amikor „muszáj” rágyújtania, és egyetlen szál cigaretta sincs a háznál. Amikor a leglehetetlenebb időpontokban kell elmennie érte a legközelebbi benzinkútra. Amikor undorodva ébred egy végigdohányzott, éjszakába nyúló buli után. Amikor reggelente sűrű váladékot köhög fel. Amikor füstölgő cigarettával toporog a hidegben a bejárat előtt, amíg a többiek odabent mulatnak. Amikor megint ideges nemdohányzók veszik körül. Amikor úgy érzi, muszáj AZONNAL rágyújtania, de nem lehet, és ezért másra sem tud gondolni, mint a cigarettára. Amikor nem sikerül leszoknia, és ez erősen aláássa az önbecsülését. Ilyenkor módfelett gyűlöli az ember a dohányzást. Idővel, ahogyan nálam is, minden dohányosnál fokozatosan alábbhagy a dohányzás „szeretete”. Én csak azt nem tudtam, hogy ezzel a „muszájjal” mi legyen. Persze az efféle kétségeket az ember megtartja magának. Inkább magában tépelődik, elvégre kinek mi köze az egészhez.

Legszívesebben már nem is dohányozna, ha nem volna az a homályos érzése, hogy rettenetesen idegesítő lenne, ha bizonyos helyzetekben nem gyújthatna rá. Nyilván sokkal kevésbé élvezné az életet, és hiányolná a dohányzást. Mindenképpen nehéz lenne mindörökre lemondani a cigarettáról. A legtöbb dohányos folyamatosan ingadozik a leszokás és az élvezet vágya között. „Éppen” nem alkalmas az idő a leszokásra, ezért aztán tovább dohányzik, amíg egyszer talán eljön a megfelelő időpont. Remélhetőleg. Ám a legtöbb dohányos életében évtizedekig várat magára ez az időpont. Tíz év múltán, százezer szálon túl, huszonötezer euróval szegényebben, krónikussá vált reggeli köhögésrohamok után talán végre megérik rá a helyzet.

A dohányosok az élet más területein általában korántsem ilyen határozatlanok. Legalábbis többségük pontosan tudja, mit nem akar, és megtesz mindent, amit fontosnak tart. Szakmailag éppúgy, mint a magánéletben. A dohányzással azonban más a helyzet: miért akarnak olyan sokan folyton leszokni, és miért dohányoznak mégis tovább? Tulajdonképpen mit élvez az ember a dohányzásban? Miért félünk annyira a leszokástól? Miért nincs hatalmunk a dohányzás felett? És hogyan lehetne legegyszerűbben megválni a cigarettától, ha úgy döntenénk, hogy letesszük? Szándékosan mondom, hogy „úgy döntenénk”, mert feltételezem, hogy olvasóim először a könyvet akarják átfutni, és nem biztosak benne, hogy le akarnak-e szokni egyáltalán. Legalábbis én ennek alapján állítottam össze a könyvet. Legyenek kritikusak. Ne higgyenek el nekem semmit, amit nem támasztok alá bizonyítékokkal. Először is: nagyszerű, hogy úgy határoztak, foglalkozni kezdenek a kérdéssel. Ehhez csak gratulálni tudok."