"Több mint egy évtizeddel ezelőtt egy barátom megkérdezte, hogyan tudok mindig ilyen vidám maradni. Mivel ő a zord kelet-európai éghajlathoz volt szokva, azt gondolta, hogy a derűs természetemet minden bizonnyal annak köszönhetem, hogy Sydneyben, a napos ausztrál tengerparton nőttem fel.
Akkor még nem tudtam felelni a kérdésére, de pszichológusként felkeltette az érdeklődésemet, mert biztos voltam benne, hogy a napsütésnél többről van itt szó. A barátomnak persze sok szempontból igaza volt – idilli gyermekkorom volt, szeretetben nőttem fel, és ez meg is adta a szilárd alapokat.
Ám az életet nem lehet megúszni. A nehézségek elkerülhetetlenek. Nehéz küzdelmek árán találtam rá a válaszra, amit ma úgy fogalmazok meg: képesnek lenni arra, hogy az égig nyújtózzunk, mint egy hegy.
Közben telt-múlt az idő: külföldre költöztem, anya lettem, elvesztettem az apámat, és lassan megértettem, mi az, ami rugalmassá teszi az embert. A kihívások során egyfajta energiaválságba kerültem, és egyre gyakrabban eszembe jutott a barátom kérdése, ugyanis elillant a vidámságom. Ám azzal, hogy apró lépésenként, ún. „mikropillanatonként” tudatosan visszaszereztem az önsegítő eszköztáramat, ismét fellángolt bennem az optimizmus szikrája.
Az életerő visszaszerzése során megtanultam, mekkora formálóerő van az öngondoskodásban – azokban a dolgokban, amelyek feltöltik az embert optimizmussal, derűvel és rugalmassággal, hogy magasra nőhessen büszkén, mint egy hegy."