Az év első teliholdján, felbontottam a Hold jóslatai könyvet és jóskártyákat, és fantasztikus élményben van részem.

Vajon a gondolatainkkal és az érzelmeinkkel ténylegesen hatással vagyunk egymásra? Lehetséges volna, hogy az intenzív érzelmi töltettel rendelkező gondolatok valóban elérik és hatnak azokra, akik felé irányulnak? Az emberiséget mindig is foglalkoztatták ezek a kérdések, és valójában mindannyian szeretnénk tudni, hogy a szeretetteljes gondolatoknak, a szívből jövő hálának, a közös imának vagy meditációnak tényleg akkora ereje van-e, mint amiről a spirituális és egyházi tanítások szólnak.

Sajnos a szerzőt mint tévés személyiséget nem ismertem, a Naplót sem néztem anno, de így legalább elfogulatlanul tudtam olvasni a könyvét. 

Amikor pár héttel ezelőtt kezembe került Dr. Joe Dispenza Válj természetfelettivé! című könyve, izgatottan lapoztam bele: ígérete szerint a tudomány és a miszticizmus világa között ver hidat. A spirituális témájú fejezetcímek mellett a könyvben szereplő tudományos ábrák is azonnal felkeltették az érdeklődésemet. S bár az amerikai orvos, tudós és tanító neve ismerősen csengett, nem ismertem korábbi munkáit, így kíváncsian vetettem bele magam a könyv elolvasásába: mit jelent a természetfelettivé válás és milyen módon valósítható meg?

Úgy gondolom, alapvetően fogalomzavarban szenvedünk, amikor az egyedüllétet a magányossággal azonosítjuk. Társaságban, millió emberrel, “barátokkal”, családdal körülvéve is érezhetjük magunkat borzasztóan magányosnak (hozzáteszem, szerintem ez az egyik legszörnyűbb érzés a világon), viszont tökéletesen egyedül is lehet egy kapcsolódott, megértett, szeretett állapotban lenni.

A kundalini jóga tudományában több ezer krija és meditáció létezik, amelyek mind nagyon hasznosak. Néhány előírást javaslok betartani, amelyek biztonságossá teszik a gyakorlást.

Sokáig hittem, hogy alapvetően kétféle ember létezik: az egyik a sárkány, aki agresszíven kommunikál és arrogáns a viselkedése (sokszor dühös és másokat hibáztat), a másik pedig a nyuszi, aki folyton azon mereng, hogy vajon miért mindig őt bántják, hiszen ő  a légynek sem árt (az önhibáztatás és a bizonytalan beszédstílus jellemzik). Azt, hogy mennyire tévedtem, saját történetem – és egy segítő könyv – értette meg velem.

Bár a téma éppen nem érint élethelyzetileg (ugyanis nálunk tavasz óta home office-ban van az egész család, szóval inkább vágyott állapotként jelenik meg), mégis, vagy épp ezért nagyon érdekesnek találtam ezt a könyvet.